VMG HCK

„MEGADÁS ISTEN AKARATÁBAN”

A magyar Golgota özvegyei

Október 6. Nemzeti gyásznapunk.

Mindannyian tudjuk mi történt 1849-ben ezen a napon.

De mi történt azokkal a nőkkel, akik ezekkel a honvédtisztekkel megosztották életüket, gyermekeket szültek nekik és azután itt maradtak özvegyen? Akik az aradi 13-ban nemcsak nagyszerű katonákat, hanem szerető férjeket gyászoltak. Erről nem vagy csak nagyon ritkán szólnak a híradások.

Ismerjük meg az ő történeteiket!

De előtte elevenítsük fel a hős tábornokok neveit!

Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Knézich Károly, Kiss Ernő, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly.

Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg három további katonatisztről, akiket szintén Aradon végeztek ki Haynau parancsára. Ők is hősiesen harcoltak amikor ezt kívánta meg a haza és utána bátran néztek szembe a halállal. Augusztus 22-én végezte ki a hóhér Ormay (Auffenberg) Norbertet, október 25-én Kazinczy Lajost és 1850. február 19-én Hauk Lajost. Ne felejtsük el őket sem!

De kik voltak a kivégzett katonatisztek asszonyai, gyermekei akiknek az élete azon a napon megváltozott?

Két tábornok, Aulich Lajos és Török Ignác agglegényként haltak meg, nem hagytak feleséget, gyerekeket maguk után.

Damjanich János 1847 augusztusában vette feleségül Csernovics Emíliát (1819-1909).

Az asszony szerb származású volt, de gyermek- és ifjúkorát Aradon töltötte. Később beleszeretett a nála 15 évvel idősebb Damjanichba, de Emília anyja nem nézte jó szemmel a kapcsolatot, mivel az akkoriban századosi rangban szolgáló Damjanich kicsapongó és költekező életet élt. Aztán 1845-ben mégis eljegyezték egymást, de a házasság megkötéséhez házassági engedélyre volt szükség, melyet csak 1847-ben kaptak meg. A házasságkötés után Damjanichot kérésére Temesvárra helyezték, ahol a hadosztályparancsnoka nem más volt, mint későbbi hóhéra, Haynau.

Damjanich nagyon büszke volt magyarságára, annak ellenére hogy szerb származású volt. Bevezette, hogy otthon csak magyarul beszélhettek egymással. A szépen induló házasság békés pillanatainak hamarosan vége szakadt, amikor Haynau az itáliai harctérre vezényelte Damjanichot.

Ebből az időből maradt fenn egyik levele feleségéhez:

„Nyugodj meg jó Lélek, én igen jól vagyok, nem mindenki hal meg, aki a harctérre megy és tudod, hogy nékem százhúsz évig kell élnem! ... Vigasztalódjál és őrizd meg drága egészségedet annak a számára, aki valóban csak benned és véled él, és aki forró szerelemmel csókol s örökké marad a te Janid. Bízzál az Istenben, s ne légy hát szomorú, mert ha haza megyek és rosszul fogsz kinézni, haragudni fogok.”

A szabadságharc kezdetén Itáliából tért haza és lett annak egyik legvitézebb tábornoka.

Amikor a harc végén osztrák fogságba került felesége folyamatosan látogatta és ellátta mindennel, amire szüksége volt. Férjének megígérte, hogy bármi történik is erős marad. A tábornok a kivégzés előtti este még írt feleségének. Levelében így fohászkodott:

"Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom.

Ámen

Damjanich

Emíliámnak vigasztalásul."

Damjanichné október 5-én tudta meg, hogy férjét halálra ítélték. Évekkel később így idézte fel az utolsó estét:

„Lerogytam ágya előtt, alig tudtam magamhoz jönni. Rövid idő múlva figyelmeztetett, hogy válnunk kell; az rettenetes volt! Utolsó percben kért, ígérjem meg, hogy másnap, 6-án szobámat nem hagyom el. A küszöbre érve felkiáltott, Emil! Visszanéztem; könnytelt szeme éles kétségbeesés kifejezésével nézett. Visszafordultam feléje, szó nélkül intett kezével, hogy menjek. Kitántorogtam Lahner [Lahner György] szobájáig, ott is a végbúcsú jelenetet láttam. Az apa búcsúzott feleségétől és 5 éves gyermekétől. […] 5-dikén éjjel írta férjem azt a szép imát, mit reggel egy katolikus lelkésznek átadva, kérte, hogy adja nekem át. És a nyakkendőjét, mikor leoldotta nyakáról, azt is a lelkésznek átadva, nekem küldte.”

Arad után az asszony teljesen elzárkózva élt addig, míg egyik barátnője, gróf Wenckheim Józsefné és férje külföldi utazásra indulva rábeszélték Damjanichnét, hogy tartson velük. Az utazás után új hivatást talált magának: a hasonló sorsú asszonyok és a honvédek árváinak vigasztalását.

Az 1850-es években Makón élt Lahner György özvegyével és annak kislányával. Ebben az időben az osztrák hatóságok rendszeresen zaklatták őket, anyagilag is nehéz helyzetben voltak, ezért kézimunkák készítéséből tartották el magukat. Makó városa úgy próbált meg segíteni nekik, hogy teljes adómentességet biztosított számukra.

Damjanichné egy percre sem feledkezett meg a szabadságharc hősi halottairól és az árván maradt gyermekekről sem. Felkereste a kivégzettek jeltelen sírjait és amint lehetett, emléket állított nekik.

A pesti ferencesek templomában minden év október 6-án gyászmisét mondatott az aradi vértanúk emlékére, kezdetben a nyilvánosság kizárásával, később már nyilvánosan.

Batthyány grófnéval együtt alapították meg a Magyar Gazdaasszonyok Egyesületét, árvaházat nyitottak, pénzt gyűjtöttek a rászorulóknak, mindenkinek próbáltak segíteni, akinek erre szüksége volt.

Az eltelt évek során Torinóból Kossuth Lajos többször küldött neki üzenetet, de Damjanichné sohasem üzent vissza, csak a kapott üzenetet köszönte meg. Halála előtt Kossuth kérte, hogy látogassa meg Torinóban, de mire Emília elhatározta magát, már késő volt.

Amikor Kossuth holttestét hazahozták, a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel. Este, amikor már senki nem volt a múzeumban Damjanichné jelent meg a koporsó mellett hogy lerója kegyeletét a volt kormányzó koporsójánál..

Damjanichné férje kérése ellenére sohasem ment férjhez újból, szeretett férjét gyászolta egész életében.

"Nemesen, méltóan, magyarosan viselte az özvegyi fátyolt. Fiatal leánysága koszorúját levetve, két évig volt asszony s férje halála után hat évtizedig, mondhatni egy emberéleten át alig tett egyebet, csak gyászolta férjét s emlékeinek élt"– írta róla 1890-ben a Vasárnapi Újság.

Sírja a Kerepesi temetőben található, a férfialak maga Damjanich babérkoszorúval a kezében.

Dessewffy Arisztid kétszer volt házas. Első felesége Újházy Antónia (1824-1847) volt, akivel 1842-ben házasodtak össze, de az asszony megbetegedett tüdővészben és a gondos kezelés ellenére 1847-ben Velencében elhunyt. A házasságban öt gyermek született de az öt gyermekük közül egy sem maradt életben, a tüdővész őket is elvitte.

Második feleségét, a jernyefalvi születésű Szinyei Merse Emmát (1821-1871) Eperjesen ismerte meg és 1849 júniusában jegyezte el.

Az eljegyzés a városban emlékezetes esemény volt, melyről egy szemtanú a következőképpen emlékezett meg:

„A kisasszony, mintegy 26-28 éves, egyike volt a megye legszebb hölgyeinek. Deli termet, szabályos vonások, világos gesztenyeszín haj, fehér arcbőr s nyájas és vidám társalgás meghódították a vitéz katonát. Az eljegyzés megünneplésére a vőlegény a megyeházán vacsorát adott, másnap pedig a czeméthei fürdőben táncmulatságot rendezett, amelyre tiszttársai s barátjai közül is többeket, ezek között engem is meghívott.”

Az orosz sereg közeledtekor a tábornok Pestre hívta a Szinyei családot és július 5-én a lipótvárosi plébániatemplomban feleségül vette Emmát.

Dessewffy az oltár elől egyenesen a táborba ment és legközelebb már csak az aradi fogságban találkozott feleségével. Dessewffy nem menekült külföldre, mert nem akarta feleségét egyedül hagyni, inkább vállalta a biztos halált. A börtönben megkérte rabtársát, Máriássy János ezredest, hogy viselje gondját feleségének, annak ellenére, hogy Máriássyt is halálra ítélték. Dessewffy a börtönben a kivégzés előtt vele imádkozó papnak azt mondta:

,,Nekem a halál semmi, sok ezer halál lebegett körülöttem a csatában, csak nőmtől megválni, kit oly nagyon szeretek, ez fájdalmas”.

A kivégzés után az özvegy minden követ megmozgatott, hogy férje holttestét megszerezze. Vesztegetés árán ez sikerült neki és férje maradványait a felvidéki Margonyán, a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

Később Máriássy ítéletét 18 évi vasban letöltendő várfogságra változtatták, ahonnan kedvezménnyel 1856-ban szabadult és visszavonult Szepes vármegyei birtokára, Harasztra gazdálkodni. Egy év múlva, 1857-ben teljesítette Dessewffynek tett ígéretét és feleségül vette Emmát aki 1871-ben hunyt el.

Kiss Ernő özvegyként halt meg, de már előtte is volt egy kapcsolata, melyből törvénytelen gyermekek születtek. A gyermekek anyja egy milánói nő, Anna Turatti volt, akivel nem lépett házasságra. A három gyerek közül a legnagyobb egy Ernő nevű fiú és született egy lány ikerpár: Róza és Auguszta. A gyermekeket 1887-ben Ferenc József törvényesítette.

Kiss Ernő 1825. július 26-án ismerkedett meg Balatonfüreden Szentgyörgyi Horváth Krisztinával (1805-1827), akinek tiszteletére édesapja bált rendezett.

Ez volt az első, azóta legendássá vált Anna-bál. A tehetős, örmény származású Kiss egy év múlva kilépett a hadseregből, Répceszentgyörgyön feleségül vette Krisztinát és a férj délvidéki birtokaira vonultak vissza.

Az esküvő alkalmából Szommer József egy ódát írt, melynek egy részlete így szól:

„Krisztina! nézzed, mint közelít hajód

A kellemeknek, és tsendes idők kies partjára.

Nézd, mint környel Amor, s Geniusok koszorúja Téged.

Elérted a Czélt, mellyre az alkotó

Téged ditső Szűz, mint remek alkota,

s szent érzeménynyel felruházván

Hív szívedet jutalom tetéze.

Ott látok egy Férjt –

eddig ez áldozott Márs templomában –

Hartz zivatarjait kedvelte.

Nem rettent veszélytől.

Bátor, erős fija a Hazának…”

A házasságból 1827-ben egy kislány született, de az anya belehalt a szülésbe és a kislány is meghalt hét éves korában. Krisztinát a répceszentgyörgyi Horváth-kriptában temették el, a kislányt a Kiss család eleméri családi sírboltjában. A családi tragédiák után Kiss Ernő újra a katonaéletet választotta, huszárezredesként majd hadtestparancsnokként harcolt a világosi fegyverletételig. Az aradi börtönből írt leveleiben az olaszországi kapcsolatából származó, addigra már férjezett lányaitól, Dániel Jánosnétól és Bobor Györgynétől búcsúzott.

"Forrón szeretett gyermekeim!
Bocsássatok meg nekem, gyermekeim, miképpen én is megbocsátok nektek – ez halni készülő apátok kívánsága. Ti tudjátok, mégpedig a legjobban, milyen híve voltam én az ausztriai háznak – és ilyennek is halok meg – mert én Magyarországot is azért szolgáltam, hogy Ausztriának javára lehessek. Ezért, gyermekeim – apátok ártatlanul hal meg – és az a tudat, hogy uralkodójának mindig a legjobb alattvalója volt, erősíteni fogja őt ezen az utolsó úton. Ne tegyetek senkinek szemrehányásokat – Isten áldjon meg benneteket! Erősítsen és óvjon benneteket; imádkozzatok ártatlan lelkemért, ez az utolsó kívánsága szerencsétlen apátoknak Ernőnek"

Knézich Károly 1842. július 14-én jegyezte el az egri szerb családból származó 23 éves Kapitány Katalint, akivel két évvel később az egri főszékesegyházban házasodtak össze. A házasságból két lány született, Olga 1845-ben és Irén két évvel később. A szabadságharc idején az asszony gyakran volt férje mellett a honvédtáborban és később az aradi fogságban is amikor csak engedték, meglátogatta a férjét. Szeptemberben Katalin hazautazott Egerbe, hogy részt vegyen a szüreten és ott kapta a szörnyű hírt, hogy férjét halálra ítélték, így a kivégzés előtt már nem találkoztak.

Knézich búcsúlevelével együtt jegygyűrűjét is elküldte feleségének, de sajnos a levél hollétéről semmit nem tudunk.

Kapitány Katalin hamarosan követte férjét a halálba, de hogy pontosan hogyan halt meg az nem tisztázott. A család szerint „szegény asszony, mikor meghallotta urának gyászos végét, összeesett és meghalt szívszélhűdésben”. Más források szerint a halálhír hallatán megőrült és 1853-ban halt meg.

Mindenestre a két kislány árván maradt, gyámjuk Kálló Tivadar poroszlói földbirtokos lett mint rokon, de az egri érsek, Barkavics Béla is gondoskodott róluk. Amikor felnőttek, az egri Grőber testvérek vették feleségül őket.

Lahner György még az itáliai szolgálata idején ismerkedett meg Lucia Conchettivel (1821-1895).

Az olasz származású Lucia Milánóban született és ott ismerkedett meg a katonai szolgálatát olasz földön teljesítő Lahner Györggyel, aki 1839 novemberében a milánói San Alessandro templomban feleségül vette. Egy gyermekük született, egy kislány. Az asszony végig férje mellett állt mindenben támogatva őt. Amikor Lahner fogságba került, az aradi börtönben is rendszeresen látogatta és nemcsak férjét, hanem a többi tábornokot is ellátta élelemmel, dohánnyal és itallal. Schwedel József ezt írta Luciáról:

"Nyomban ezután az ő jó felesége, valóságos őrangyal, hozott nekem egy üveg magyarádi bort és három szál kolbászt, nagyon jól esett, szívből jövő köszönettel adóztam érte."

Ő is éppen férjénél volt október 5- én amikor tudomásukra hozták, hogy a tábornokokat másnap kivégzik. Damjanichné ott volt amikor Lahner elbúcsúzott feleségétől és öt éves kislányától. Az összetört asszony gyermekével együtt Damjanichné kocsiján távozott. A kivégzés után Csernovich Péter Lahner holttestét is megvette a hóhértól és Damjanichcsal együtt temették el.

A kivégzés után Lucia még egy darabig Aradon maradt, majd Makóra költözött. Néha meglátogatta Budán a Splény házaspárt, akikkel már a szabadságharc előtt is jó kapcsolatot ápolt. Néhány év múlva visszaköltözött Olaszországba, de még sokáig levelezett magyar barátaival.

Lahnerné 1895. augusztus 12-én Collecampligliban halt meg Varese mellett. A masnagoi temetőben temették el, de néhány évvel ezelőtt a temetőt felszámolták és az ő sírját sem lehetett megmenteni.

Lázár Vilmos a szabadságharc kitörésekor már nem volt aktív katona, Zemplén megyei birtokán gazdálkodott. A nagyrozvágyi születésű Reviczky Máriát (1812-1873) 1844 augusztusában a királyhelmeci templomban vette el feleségül.

Az asszony Halassy József özvegye volt és három gyermeket vitt a házasságba: Szerencset, Bélát és Madelaine-t. Lázár Vilmos sajátjaként nevelte mind a hármat.

A szabadságharc kitörése után néhány hónappal, 1848 októberében a férj csatlakozott a magyar sereghez és néha felesége is elkísérte a táborba. A szabadságharc után Lázárt először Temesváron őrizték, majd onnan Aradra szállították, felesége mindenhová követte. Kezdetben egyáltalán nem látogathatta férjét, majd néhány alkalommal mégis engedélyt kapott és láthatták egymást.

Lázár bízott abban hogy kegyelmet kap, de azért feleségének megjegyezte:

"De légy, mondom, erős, légy nőm, miként én férfiú."

Október 5-én este, amikor megtudta hogy másnap reggel kivégzik, gyönyörű levélben búcsúzott feleségétől és gyermekeitől.

"Kedves szentem, egyetlen Marim! Mindenem e földön! – Egy sejtelem mondja nekem, hogy holnap reggel, mielőtt még egyszer láthatnálak – elvérzettem – és velem több becsületes, derék bajtársaim! Marim! Te, aki szívem minden hézagját bírtad, Te magad maradsz e földön. – Te voltál mindenem, Te leszesz utolsó sóhajtásom. – De marad még neked egypár jó embered, és az én és a Te szegény gyermekeid. Ezekben találd fel minden földi boldogságodat, ezekben összpontosítsd szeretetedet, és az Isten kebledbe fogja önteni a vigasztalás malasztait – és arra törekedj is, ezt kívánja nyugodalmam a másik világon, melynek rejtélyei előttem nemsokára megnyílnak! Én érted és nyugodalmodért fogok az Istenhez imádkozni – Te, édesem, mindenem, hasonlóképpen értem imádkozz. – Károly szavát bírom, hogy rólad és gyermekeinkről gondoskodni fog. Szerencs hátravan ugyan, de jóakarat ki fogja pótolni a hiányzót. – Isten Veled! Isten veletek! Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajtásom – de az úgyis meg fog történni. Én mártír vagyok, és ártatlanul halok meg. Az Isten, aki még sohasem hagyott el, most sem fog elhagyni – én pedig szellemképp körül foglak lebegni mindenha! Légy nyugodt, és élj boldogul – örök szerelmemben. – Ott fenn ismét látjuk egymást, ha van egy jobblét. – Képzeletemben dobogó szívemhez szorítlak, csókollak – és maradok síromiglan hű, szerető

Vilmosod

Kedves gyermekeim! jók legyetek! Szeressétek egymást! éljetek anyátokat vigasztalva, szeretve. – Szerető apátok
Vilmos

Másnap reggel annyi "kegyelmet" kapott, hogy nem felakasztották, hanem főbe lőtték. Az indoklás szerint azért, mert már 1848 előtt kilépett a katonai szolgálatból és az osztrákok előtt tette le a fegyvert. A kivégzés napján felesége már betegen feküdt. Lázár gyűrűjét, szivartárcáját és evőeszközét a búcsúlevéllel együtt kivégzés után a gyóntató pap juttatta el az özvegynek, aki szerette volna megkapni és eltemetni a holttestet, de sem akkor sem 1850-ben nem járt sikerrel. Mária egész életében ápolta és őrizte férje emlékét, akit tisztességesen el sem temethetett. Az asszony 1873. január 9-én halt meg tüdőszélhűdésben egy rokoni látogatás során, a Kerepesi-temetőben helyezték örök nyugalomra.

Lázár csontjait csak 1913-ban találták meg az aradi vár sáncában, azóta az aradi emlékoszlop kriptájában nyugszik.

Leiningen-Westerburg Károly gróf a hesseni nagyhercegségben született, majd osztrák szolgálatba lépett. Bécsben ismerte meg és vette feleségül Sissány Elizt (1827-1898) 1845. november 3-án.

Elíz törökbecsei születésű, gazdag család leánya volt. A rossznyelvek érdekházasságról beszéltek, de ők megcáfolva ezeket a pletykákat nagyon boldogan éltek. A feleség hozományként magyarországi birtokokat vitt a házasságba, így a német gróf ezzel a házassággal magyar birtokossá vált. A szabadságharc kitörésekor önként jelentkezett a magyar seregbe bár alig beszélt magyarul.

Házasságukból két gyermek született, Erzsébet és Ármin, akik még nagyon kicsik voltak 1849-ben. Az aradi fogság idején éppen ezért az asszony Pozsonyban volt a gyerekekkel, így nem tudta férjét látogatni.

A gróf levélben búcsúzott szeretteitől.

"Egyetlen, utolsó leheletemig szeretett Lizám!
A kocka eldőlt, és csak kevés órám marad még e világon, hogy előkészüljek a keserves lépésre. – A halál nem volna rettenetes rám nézve, ha egyedül állnék; de a rád és ártatlan gyermekeimre való gondolat, drága Lizám, súlyosan nehezedik lelkemre. A csapás nem ért készületlenül. Azt hittem, mindenre készen vagyok: és mégis e pillanatban görcsösen vonaglik a szívem arra a gondolatra, hogy téged, legnagyobb kincsemet, örökre elveszítelek. – Nem! – nem örökre! Erős a hitem, hogy egy szebb és jobb élet következik erre az életre; szellemem körülötted fog lebegni, mert hisz a szellemnek mindenütt van hona, ameddig Isten mindenhatósága ér. Szívesen, ó, mily szívesen éltem volna, hisz megvolt mindenem, ami boldoggá teszi az életet, olyan boldog voltam a veled való házasságban, amilyen csak lehet az ember. Most, ebben a komoly órában, amikor minden földi dolog teljes mulandóságában áll előttem, amikor mintegy föltárul a múlt, minden emlék megrohan, és nehézzé teszi a válást. Milyen tisztán és fenségesen áll előttem emléked, mennyire szeretném, ha ki tudnám fejezni szavakkal, milyen fájdalmas érzéssel gondolok rád! Adjon erőt a mindenható Isten, aki szívembe lát, hogy úgy halhassak meg, mint egy keresztyén. Mindig híven hódoltam őseim vallásának, a lelkész kezéből fogadtam hitem vigaszát, és kész vagyok uram és teremtőm ítélőszéke elé lépni. És te, Lizám, aki mint a vigasz és a remény angyala álltál mellettem, kinek csak gyöngén viszonozhattam azt a boldogságot, amelyet túláradó szeretettel szereztél nekem: adjon Isten bátorságot és erőt neked súlyos végzeted elviselésére. Nekem pedig bocsásd meg, drága Lizám, ha az életben megbántottalak, vagy nem voltam elég gyöngéd hozzád. Nem hallhatom hangodat, de a szívem azt mondja, hogy megbocsátsz. És szegény gyermekeim – ó, nagy Isten! Nekik kell, hogy élj, drága Lizám, sorsod súlyosabb, mint az enyém, neked éveken át kebledben kell rejtened a bánatot, én pedig a túlvilágról is hálásan nézek rád, ha megmaradsz gyermekeinknek. Neveld őket az Úr félelmében jó és nemes emberekké; ha én már nem őrködhetem is fölöttetek, legyen anyjuk, anyjuk, aki megtanítja őket, hogy tiszteletben tartsák szerencsétlen apjuk emlékét. – Csak tehetném fejetekre áldó kezem, csak még egyszer nézhetnék szemedbe! De talán jobb is, ha ez az utolsó találkozásunk elmarad.

Lipót, a nemes jó Lipót, akit nem ér az én balsorsom, megígérte, hogy atyailag gondoskodik rólad és gyermekeidről, meg fogja tartani szavát. Földi dolgokról nincs mit közölnöm veled; legalább e tekintetben nem lesznek gondjaid, vagyonodhoz nem nyúlhatnak; de egy kérésem még van. – Kérlek, felelj meg kötelezettségeimnek, hogy nevem becsülete megmaradjon. Tudod, mennyivel tartozom Fritznek és Viktornak. Damjanich tábornoknak ezernégyszáz forintjával tartozom. – Fizesd meg ezt az adósságomat leendő özvegyének, mert ő is vértanúhalált szenved holnap reggel; és Albrecht őrnagynak is négyszáz forintot, nem tudom, hogy ő hol van, de jelentkezni fog. – Inkey Muki még ötszáz forintommal tartozik. A házassági óvadék is érintetlen megmarad neked, a te tulajdonod. Áldásomat küldöm fivéreimnek és rokonaimnak, és imádkozom szerencséjükért. – Victorom talán nem is tudja, hogy az életem veszélyben forog, őt nagyon érzékenyen fogja sújtani ez a csapás: de Isten, aki a sebet üti, balzsamot is ad, meg is gyógyítja. Igen, Lizám, remélem, hogy te is, habár fájdalmasan, de engedelmesen és alázatosan szembe tudsz nézni sorsoddal. – Imádkozom érted és gyermekeimért forró áhítattal, és azt mondják: egy halni induló imájának és áldásának különleges ereje van. – Tudom, hogy vérezni fog a szíved; de a gyerekek iránti kötelességeid érzete meg fogja enyhíteni fájdalmadat, és nem sok idő múlva eleven másomat láthatod majd Árminunkban, aki annyira hasonlít rám. A gyerekek még meg vannak kímélve a fájdalomtól, és ez jó van így, ők a te szavaidból fogják megismerni apjukat, és ki mondhatná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk, bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyőződéséért halt meg, Rövidre van szabva az idő, melyet még e földön tölthetek, a levelet nemsokára át kell adnom, és nehezemre esik megválni ezektől a lapoktól, hiszen ezek az utolsó szavaim hozzád. Isten áldjon és oltalmazzon, drága nemes feleségem, és adjon neked erőt, engem, pedig részesítsen örök békéjében. Édes drága Lizám! Gyermekeim! Éljetek boldogan! Nemsokára kiszenvedek. Még egyszer köszönet hű szerelmedért, mindenért, amit értem tettél. – Istenem, Istenem! Nem bírom tovább. Isten veled, életem, mindenem!

Arad, 1849. október 5.

Holtig hű Károlyod"

Földi maradványait sógora, Urbán Gyula temette el jelöletlen sírba saját birtokán, majd 1878-ban a borosjenői katolikus templom kriptájába helyezték át. Végül a tíz másik vértanú csontjaival együtt 1974-ben az 1881-ben emelt emlékmű alapjánál kialakított aradi kriptában helyezték örök nyugalomra.

Az özvegy egy hónappal a kivégzés után tudta meg a férjét utolsó útjára kísérő lelkésztől hogy mi történt október 6-án szeretett Károlyával.

A szabadságharc után az asszony kérésére Barabás Miklós átfestette Leiningen 1844-ben készült császári tiszti öltözékben készült képét. Az átdolgozott festményen a gróf vörös, honvédtábornoki egyenruhában áll, mellén a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályú kitüntetésével.

1854-ben Leiningenné férjhez ment férje egyik bajtársához, gróf Bethlen Józsefhez, akivel Temesváron laktak. A házasságból négy gyermek született.

Elíz, most már gróf Bethlenné 1896-ban második férjét is elveszítette, ezért Visegrádra költözött. Itt élt Görgey Artúr, aki többször meglátogatta egyik kedvenc tisztje özvegyét.

A halál 1898 novemberében ragadta el családja köréből. Holttestét Kolozsvárra szállították, itt közelebb pihenhetett férjéhez, akit a borosjenői családi kriptában temettek el a kivégzése után.

Nagysándor József a szabadságharc kezdetéig nem jutott el az oltár elé menyasszonyával, Schmidt Emmával, mert Emma Nagysándor Johannának, József testvérének volt a lánya és a közeli rokonság miatt egyházi engedélyre volt szükség a házassághoz. Nagysándor József az esztergomi érseki hivataltól megkapta az engedélyt, de az események már nem tették lehetővé az esküvőt.

A fogságból szomorúan írt menyasszonyának, mert ő az első perctől érezte, hogy nem kapnak kegyelmet.

A kivégzés előtt írt levelében Emmától búcsúzott.

"Mindent elvesztettem, csak irántad való végtelen, határtalan szeretetemet nem - ez a legmélyebb, legszentebb érzés, amit valaha éreztem, és ez el fog kísérni a sírba... Isten legszentebb, legszebb áldása rád, szeretett drága szép, angyali jóságú, erényes lánykám - légy boldog, ezért imádkozik lelke mélyéből imádó Pepid".

Emlékül küldött Emmának egy hajfürtöt, egy fésűt és egy inggombot valamint visszaküldte a jegygyűrűt és a házassági engedélyt.

A lány 1853-ig visszavonultan élt, akkor hozzáment Klauzál Gáborhoz. A házasságból három gyermek született: Emma, Gábor, Mária. Klauzál 1866-ban halt meg és Emma többé nem ment férjhez. Férje halála után nevét Kovácsra magyarosította, majd Drezdába költözött néhány évre, ahol lányait taníttatta.

Magyarországra hazatérve visszavonultan élt 1898-ban bekövetkezett haláláig.

Poeltenberg Ernő katonatisztként Galíciában állomásozott és ott ismerte meg Paulina Kakowskát (1822-1874), akit 1840-ben a tarnopoli jezsuita templomban vett feleségül.

Feleségével Bécsben éltek a Poeltenberg házban. A házasságból három gyermek született. A szabadságharc kitörésekor és alatt többször kérte férjét, hogy térjen haza Bécsbe, de Poeltenberg kitartott a szabadságharc ügye mellett.

Férj és feleség utoljára 1848 augusztusában látta egymást. A fogságba került Ernő reménykedett benne, hogy találkozhat feleségével, mert a börtönben is családja sorsával törődött.

"Ezerszer és ezerszer gondolok rátok mindennap, kedveseim, az én jó gyermekeimre."

Felesége többször is meg akarta látogatni, Ferenc Józseftől kegyelemért könyörgött, de semmit sem sikerült elérnie, így férjével csak levelek útján tudott érintkezni. Október elején felcsillant a remény hogy személyesen is találkozhatnak, de erre már nem került sor.

Búcsúlevelében mindnyájuktól búcsúzott és arra biztatta feleségét hogy menjen újra férjhez, de ő élete végéig férjét gyászolta.

"Imádott szegény feleségem! Nem tudom, imádott Pauline-om, hogyan írjak neked, hogy a csapás ne sújtsa nagyon gorombán szerető szívedet – és csak azt kívánom, hogy szerencsétlen sorsomat olyan részvevő ajakról halld meg, amely a lehető legkíméletesebben közli veled, még mielőtt ezeket a sorokat megkapod.

Örökre istenhozzádot kell hát mondanom neked!! – megáldva téged mindazért a boldogságért, mellyel gazdagon megajándékoztál, és szívemből köszönve mindazt a szeretetet, melyet tőled kaptam!! A jó Isten óvjon téged és a kedves és szegény gyerekeket, ne hagyja, hogy túlságosan átengedjétek magatokat a mély fájdalomnak, terjessze ki kedves fejetek fölé mindenható és óvó kezét!… ez utolsó és hő fohászom!! – Te is, hőn szeretett Pauline-om, érzem! megbocsátod mindazt a keserűséget, amit életemben okoztam neked! Megbocsátod, hiszen mindig a jóság angyala voltál! – Ó, mennyire fáj a szívem, hogy nem láthatlak, nem csókolhatlak többé. – Légy hát erős, jó Pauline-om, légy erős irántam érzett szereteted kedvéért, gondold meg, hogy gyerekeid vannak! hogy értük kell élned!!

Isten veled, hát, imádott angyalom!! Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat, téged és a kedves gyerekeket! És maga, jó Pauline-om, legyen még boldog! mert megérdemli. Isten veled!!

Szerencsétlen Ernőd"

A kiegyezés után ő is megpróbálta felkutatni férje maradványait, de a kutatás nem járt eredménnyel.

Három gyermekük közül Lipót hadnagyként szolgált, de 1862-ben öngyilkos lett. Ilona lányuk Fackh Guidóhoz ment feleségül és Badacsonytomajon telepedtek le. Guidó fiuk erdészeti tanácsos lett.

Az özvegy is Magyarországra telepedett át, Pesten lakott, ahol visszavonult életet élt.

Negyedszázados özvegység után1874 novemberében hunyt el, a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Schweidel József Zomborban született és tanulmányait félbehagyva katonaként szolgált a napóleoni háborúkban, majd Galíciában Poeltenberg felettese lett. Ő is ott ismerkedett meg későbbi feleségével, a lengyel származású Domicella Bilinskával (1804-1888).

1825. február 25-én esküdtek a lembergi Szent András templomban. A nagy boldogságban élő házaspár öt gyermeket nevelt.

Az aradi fogság alatt csak szeretteiért aggódott. A börtönben már nem látta feleségét, mert a kisebb gyerekekkel Pesten maradt. Búcsúlevelében szeretett feleségétől vett végső búcsút.

"És most, miután siettetni látszanak kivégzésünket, nem maradt más számomra, mint kinyilvánítsam, hogy szeretett drága feleségemnek odaadó, hűséges szerelméért, ragaszkodásáért szívem legbelsejéből köszönetet mondjak, te szegény, saját szerencsétlen sorsomba taszítottalak, ő, az angyali lélek, jobb sorsot érdemelne, Isten jutalmazd meg őt irántam tanúsított szerelméért. Bárcsak halálom lenne az engesztelés mindenki másért; bárcsak én lennék egyedül, aki az enyémek kis vétkeiért vérével fizet; s ebből virágzana ki az enyémek java és üdve."

Imái meghallgatásra találtak. Legnagyobb fia, Adalbert, aki szintén részt vett a szabadságharcban és apjához hasonlóan ő is Aradon raboskodott, de végül kegyelmet kapott. Sőt! Haynau felajánlotta neki, hogy a nevére veszi, amit a fiú visszautasított.

Domicella a kivégzés után is Pesten élt családjával, annak ellenére, hogy az ötvenes években a titkosrendőrség megfigyelte. Sikerült a család megélhetését egy tejgazdaság működtetésével biztosítania.

A többi özveggyel összefogva minden évben szentmisét mondatott a vértanúkért. Élete 1888. március 23-ánért véget, őt is a Kerepesi temetőben temették el

Vécsey Károly gróf előkelő magyar család tagja volt, akik közül többen magas tisztséget viseltek a császári udvarban. Házassági anyakönyve nem került elő, de nősnek mondta magát. Felesége a francia származású Duffaud Karolina, aki először Hesse János zsombolyai földbirtokos felesége volt és akitől egy lánygyermeke született, Gizella.

Vécsey 1849. júniusában kérvényezte a házasság felbontását Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi miniszternél. Amikor ez megtörtént, 1849. augusztusában elvette szerelmét feleségül, így a hadbíróság előtt már nős férfiként jelent meg.

Az asszony október 5-én, a kivégzés előtti napon engedélyt kapott, hogy meglátogassa férjét.

Vécsey búcsúlevelében szeretett feleségétől búcsúzott.

"Drága, imádott Linám! Szeretett, erényes, legkedvesebb feleségem! Látom, ez életem utolsó pillanata – meg kell halnom, tehát még egyszer Isten veled, óvjon Isten, vezessen minden lépésedben – utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. – Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat –, Gizellát. Isten veled.

Október 6., reggel 6 órakor

Szerencsétlen Károlyod"

A kivégzés után az asszony egy barátnője segítségével megszerezte a holttestet és titokban eltemette. Utána egész életében gyászolta Vécseyt.

Lina sokáig Aradon lakott, majd a kiegyezés után perbe fogta a magyar államot, mert nem ismerték el özvegyi jogait. Végül megnyerte a pert és 1899-ben visszakapta Vécsey birtokait.

Nem sokkal később, 1900. október 18-án Zsombolyán halt meg.

A tábornokokon kívül három másik tisztet is elítéltek Aradon.

Ormai (Auffenberg) Norbert ezredes Kossuth szárnysegéde volt, aki Rozsváry (Kornhofer) Vilmát vette feleségül 1849. május 27-én Kolozsváron.

Három hónapig

A házasélet nem tarthatott sokáig, mert Ormayt az elsők között tartóztatták le, augusztus 22-én a rögtönítélő bíróság halálra ítélte és még aznap kivégezték. Arra sem kapott lehetőséget, hogy feleségétől levélben elbúcsúzzon. Felesége ekkor már várandós volt és 1850. február 28-án megszületett kisfia, József. Mivel nem akarta a kisfiúnak sem az apai, sem az anyai vezetéknevet adni, úgy döntött hogy keres egy Ormay nevű embert, aki vállalja az apaságot. Ismerősök segítségével egy aradi földbirtokos személyében meg is találta a megfelelő embert, Ormay Józsefet, akivel formálisan házasságot kötöttek. Az asszony az esküvő után Tötökországba távozott, de előtte fiát bátyja gondjaira bízta. Konstantinápolyban ismerkedett meg egy brazil ültetvényessel, akivel Brazíliába ment és ott házasságot kötöttek. Kisfia, József 14 éves korában anyja után ment, de öt évi brazíliai élet után visszatért Magyarországra. Az asszony 1884-ben Brazíliában hunyt el, vagyonát József örökölte, akinek ekkor már felesége és két gyermeke volt. Az örökségből Amerikába, Texasba utazott családjával és marhatenyésztéssel foglalkozott. További, kalandos élete már nem tartozik ide.

Kazinczy Lajos ezredes Kazinczy Ferenc fia volt. Nem nősült meg, így nem hagyott maga után özvegyet és gyermeket. Zsibónál tette le a fegyvert az oroszok előtt. Később adta meg magát mint Görgeyék, ezért pere is később indult és csak október 25-én végezték ki. Mivel 1849-ben már sem apja, sem anyja nem volt életben, családja sem volt, nem tudunk róla, hogy bárkinek írt volna búcsúlevelet.

Hauk Lajos osztrák származású volt, 1836 májusában vette feleségül a pozsonyi Anna Ruthnert. Csak annyit tudunk, hogy a házasságból nem született gyermek. Hauk 1848-ban részt vett a bécsi forradalomban. A felkelés leverése után bujdosott, majd sikerült átszöknie Magyarországra. Pesten megismerkedett Kossuthtal, aki a pártfogásába vette és a honvédsereg tisztje lett. 1849 tavaszán Erdélybe küldték, ahol Bem seregében harcolt. A temesvári csata után Vécsey seregéhez csatlakozott, majd amikor megadták magukat Pestre szeretett volna visszajutni, de Biharkeresztesnél letartóztatták. A bécsi forradalomban játszott szerepe miatt távollétében Bécsben már 12 év fogságra ítélték, ezért Budára szállították. A szabadságharcban aktívan harcoló honvédtisztet azonban nem akarták átadni Bécsnek, hanem 1849. december 11-én visszaszállították Aradra, ahol halálra ítélték. A nemzetközi tiltakozások ellenére 1850. február 18-án a hadbíróság kihirdette az ítéletet és másnap kivégezték.

Felhasznált források:

Klauzál Gábor Társaság

Index - Kultúr - Nők, akiknek a forradalom átírta az életét

Tini kisasszony legendáinak nyomába eredtünk

Az aradi özvegyek többsége el sem temethette a férjét – Lányok, nők és asszonyok a szabadságharc árnyékában - WMN

Ész, erő és oly szent akarat – Az aradi vértanúk emlékét Knézich Károly alakján keresztül idézzük meg

Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajtásom! – Talita

Gyász és fájdalom: ez lett a sorsuk az aradi vértanúk özvegyeinek » Múlt-kor történelmi magazin » E-folyóirat

Az aradi vértanúk búcsúlevelei

tiedavilag.hu/az-aradi-ozvegyek/

https://mult-kor.hu/eletuk-vegeig-oriztek-hosi-halottaik-emleket-az-aradi-vertanuk-ozvegyei-20211006?fbrkMR=desktop

https://mult-kor.hu/akiknek-csak-a-gyasz-maradt-mi-lett-az-aradi-vertanuk-zvegyeinek-sorsa-20191007?fbrkMR=desktop&pIdx=2